"The Ice Storm"

Nem értek egyet Sós B. Péter Népszabadságban megjelentetett kritikájával, amiben szó szerint lenullázza Ang Lee "Jégvihar" című filmjét, mondván, hogy abban semmi eredeti nincs, és teljesen hiteltelen. Eddig a taiwani rendezőtől még csak a "Brokeback Mountain" című filmet láttam, de mostanában úgyis sok ázsiai filmet nézek, úgyhogy gondoltam, plusz 1 belefér szombat estére. 70-es évek Amerika, családi válság, kamaszkori gondok, a kritikus szerint "unalomig ismert a szereplők minden drámázása". Azt is mondja, hogy "csak az elkényeztetett tengerentúliak vettek mindent ilyen röhejesen komolyan". Kiváncsi vagyok, hogy Sós B. Péternek mi a komoly, ha nem családok széthullása, a negatív családi minta hatása a felnövő gyerekekre, a gyerekek pszichózisba menekülése, a szexualitás tényét és lényegét feldolgozni nem tudó szülők! és gyerekek (akik majd szülők lesznek!!!). A film ugyanis elég erőteljesen ezt boncolgatja, generációkat állít szembe, és szerintem kimondja azt, hogy mennyire veszélyes az, amikor már egyszerűen nem beszélünk és nem érzünk. Sokkal veszélyesebb, mintha őrülten szeretnénk, vagy gyűlölnénk. A sok-sok hárítás, kimondatlan dolog, visszafogott érzelem oda vezet, hogy egy idő után képtelen az ember a felszínre hozni az érzelmeit. Ha nem érzünk, akkor nem vállalunk fel semmit, ami nekem kicsit azt is jelenti, hogy döntésképtelenek vagyunk, érzelmi szinten. Sós szerint ez bagatell, és egyébként is, milyen már, hogy ezt valaki komolyan veszi. Igazából én annak örülök, hogy vannak még rendezők, írók (pl. hirtelen Ingmar Bergman vagy Updike jut eszembe), emberek, akik ezzel foglalkoznak, és úgy gondolják, hogy nem lehet elég sokszor elmondani, hogy emberek, merjetek érezni.

Utazás előtt

"- Pont jókor jössz, mert ez a nap legjobb része.
- Melyik az a rész?
- Az, amikor te meg én mi leszünk."

Csönded vagyok

A másik örök kedvenc:

Boulder

Nem Colorado, Usa beszámoló lesz ez most Boulder városáról, bár 2004-ben Petinek köszönhetően ott is voltam és másztunk a Sziklás-hegységben. A boulder kötél nélküli mászást jelent, nekem még csak műfalon, aztán majd később remélhetőleg sziklán is. Most alig bírok írni, mert a tegnap esti/éjszakai mászástól még kicsit görcsösek az ujjaim :), nagyon fontos az ujjerő ebben a sportban. Tök jó érzés próbálgatni a testi és pszichés határaimat: meddig és hova tudok felmászni, hol legyen a következő fogás, mikor van az, hogy most el kell engednem, és ugorhatok (az ugrástól amúgy is félek, mert csomószor nagyon magasnak tűnik a fal, és ha lenézek, kicsit félelmetes a talaj). Viszont rengeteg energiát és feszültséget szabadít fel egy-egy ilyen leugrás, úgyhogy igazából már kezdem élvezni ezt a részét is. Biztosan el tudjátok képzelni, hogy néz ki egy ilyen mesterséges fal, mesterséges fogásokkal, de azért íme egy kép:

A Váci úton lévő Mountex termében készült a kép (ahol tegnap másztunk), amit most átépítettek, és már máshogy néz ki egy picit. Rengeteg nehézségi fok van, ezek mérésére nagyrészt a francia "Fontainebleau Erőskálát", vagy az amerikai "Vermin" skálát használják. Én még eléggé az elején járok, sokszor annak is örülök, ha felmegyek a fal tetejére biztosítás nélkül, és még néhány fogással jobbra vagy balra elindulok. Az ügyesebbek :



Mindenesetre én úgy élem meg ezt az egészet, hogy erősít és lazít egyben, és sokat segít abban, hogy megtanuljam, mit engedhetek meg magamnak, és mikor engedhetem el (pl. a falat :)) Visszatértünk a megengedéshez és elengedéshez. A beengedés projekt is fut párhuzamosan, a svéd filmmel kezdem, de egyelőre senki nem akarja velem megnézni :( Az lenne a legnagyobb "engedés", ha egyedül mennék és vámpírkodnék a moziban :)

Engedj be

Tamás hétfőn rákérdezett, hogy láttam-e az "Engedj be" című svéd filmet, mert megy a magyar mozikban. Elég bambán néztem rá, mert nem derengett semmi a filmről. Kedden aztán csekkoltam, hogy miről is van szó, és akkor már emlékeztem, hogy annak idején olvastam róla egy svéd újságban, csak akkor még nem lehetett letölteni, és mozik sem adták, ezért aztán kiment a fejemből, hogy érdekel. Pedig a 2009-es Titanicon is ment, de akkor is elkerülte a figyelmemet. Ha jól látom, akkor az "Engedj be" Tomas Alfredson első filmje, Torontóban díjat is kapott. A kritikák egész jók, a téma is érdekel, de attól tartok, a kivitelezés nem feltétlenül az én műfajom. Túl sok a vér, és mint tudjátok, azt én nem bírom annyira. Legalábbis egyedül nem. Tehát vagy valami nagyon erős idegzetű barátommal nézem meg, vagy örök rejtély marad számomra, hogy kit, hova és miért kell beengedni (elengedni, megengedni...). A trailert megnéztem, meg abból, amit olvastam róla, már most tetszik a fényképezés, szerintem nagyon jól sikerült a térábrázolás. Egyébként is szeretem, mikor párhuzamos világok futnak egy filmben. Na, de bővebben majd akkor, ha ténylegesen meg is néztem, mert addig csak mások okosságait tudom én is ismételni. Élvezzétek a trailert, kapjatok hozzá kedvet, és gyertek el velem :)